TÉLZÁRÓ HUMANITÁRIUS GYALOGTÚRÁNk - Isten Ustorkája

A Rákóczi Szövetség kispiaci helyi szervezete a februári hónapot sem hagyta ki jótékony célú gyalogtúra nélkül. Mint ezen a télen már annyiszor, február 28-án is tartós élelmiszert – konzerveket, száraztésztát, kenyeret, kolbászt – vittünk a rászorulóknak, a Kispiac-Ludas-Orom határolta tanyavilágba.

Már az indulásnál sem tűnt jó ötletnek nekivágni a félelmetesen fölázott dűlőutaknak. Szemerkélt, majd eleredt az eső, így csak a résztvevők elszántságán múlott, hogy szombat reggel a csapat, mintegy negyven liter ivóvízzel megpakolva, hátizsákosan, bakancsban, csizmában mégis nekivágott a vízben úszó szántóföldeknek. Ezúttal a túrát profi hegymászók is elkísérték, hisz a szervezőkkel tartott Calbert Károly horgosi alpinista, valamint immáron másodízben Makra Péter szegedi vállalkozó is, akit nem olyan régen az Év Emberének választottak Indiában, s aki hónapokon keresztül segédkezett a Himalájában Kőrösi Csoma Sándor, hajdani világutazónk kolostorának renoválásában. 

Avatatlanoknak fogalmuk sem lehet arról, mekkora igény van a bajba jutott embertársaink megsegítésére. Zömük idős, a szálláson egyedül lévő ember. Nagyon nehezen élnek meg szerény jövedelmükből, ha egyáltalán kapnak nyugdíjat, éhhalálhoz sem elegendő szociális juttatást. Ugyanakkor túl büszkék ahhoz, hogy kegyelemkenyérért kolduljanak.

A hajdani tanyavilág megőrzött valamit abból a korszakából, amikor még százszámra álltak Ustorka határában a tanyák, a dűlőkön csézák, fogatok, púposan megrakott szekerek hirdették a jómódot és nagygazdák járták a heti piacokat és a havi vásárokat. Ebből a gyümölcsöző időszakból alig maradt meg valami. A tanyákat beszántották, a fiatalok elköltöztek más vidékre.

Egy-két romos épület jelzi csak, olaj-, eper- meg akácfákkal körbeültetetten, hogy valaha mekkora élet folyhatott arrafelé. A ma még álló tanyákon többnyire egy elöregedő nemzedék képviseli a régmúlt időket, szívósan, kitartón, a földből, a jószágokból éldegélve, de már nem sok jövőt remélve. Pedig az arra lévő szántóföldek legendásan jó minőségűek voltak és maradtak. Asztallapként elsimítottak már így, február végén is. Némelyeken a vetés sarjad, harsány zöld színük nyugtatón, kellemes a szemnek. Viszont látni még lábon álló kukoricásokat is, amelyekben őzek abrakolnak csapatostul, s a messziről jött idegen csapatunk láttán már csak bóbitás farkuk fehérjét mutogatják nekünk, héthatárral odébb szökdécselve.

Jóllehet a belvíz azon a részen nem okozhatott jelentősebb károkat - a lágyan ívelt lankák tetején ellátni a Ludasi-tó nádasának csíkjáig -, de a szokatlanul nagy mennyiségű esőzések alaposan átáztatták a fekete földet: a vendégmarasztaló sár szilvalekvárként ragadt a csizmákra, tetézve a hátunkon vitt teher amúgy sem könnyű súlyát csúszkáltunk a dágványban.

A reggel nyolctól délután háromig tartó gyaloglás alkalmával aztán fokozatosan megszabadultunk a terheinktől. Jó volt megpillantani a partra épült kispiaci templom tornyát. Jó volt hazaérkezni, forró fürdőt venni, utána kanalazni a meleg levest és behúzódni a fűtött szobába. Mindez elmondhatatlanul kellemesnek tűnt. 

De mindettől többet ért a tudat, az a jó érzés, hogy megint egy kicsit hasznosak voltunk, tudtunk segíteni, szép napot szereztünk Ustorka környékén olyan embertársainknak, akik küzdenek a magánnyal, Isten ostora csattog fejük fölött, és mégis hálás szívvel gondolnak ránk.

Hamarosan az eseményről készült fotóalbumunk is megjelenik ezen tudósításunk alatt!