ÁRNYÉKKERGETŐK - a 2014. évi Közegellenállás riportpályázat különdíjas írása

Út a Semmi közepébe

„Nincs nekünk semmink.

Csak ez a Tisza-mente,

Menny és pokol közé préselt tájéka.

Ahol még éjjelente,

Béke van, szelíd szánalom.

Dúdoló: tente-tente.

Harmat ül a búzaszálakon.”

Ustorkai tanya

Csípős a hajnal. A falu központjának vélt útkereszteződésben egy traktor döcög harákolva, majd tűnik tova a sűrű, tejszerű ködben. Üresek az utcák. Aki jószággal vergődik, annak most van itt a reggeli etetés, almozás vagy fejés ideje, a többiek meg még az igazak álmát alusszák. Bátortalan kakaskukorékolás hasít a levegőbe, és a túloldali pékségben frissen sült kenyér puha illatától jól hallhatóan kordul egyet a gyomrom.

- Mindjárt früstükölünk – néz rám Laci – csak előbb összevárjuk a többieket.

  A Szövetség tagjainak, meg a szimpatizánsoknak hat órára szólt a gyülekező, a helyi közösség épülete elé.  

A megbeszélt időpontban egyesével, kettesével árnyak tünedeznek elő a derengő homályból. Lehetünk vagy tízen. Mind férfiak, a márciusi zord időhöz igazodva vastagon felöltözve. Zömmel katonai felszerelésben, de téli gúnyában. Messziről mintha vadászok csoportosulnának. Közelebbről szemlélve: inkább a rongyos gárdára hasonlítunk. Egy idősebb ember az égre sandít, hegyeset köp oldalra, majd a hátizsákjából előhúz egy literes üveget, és körbekínál bennünket. Saját főzésű kisüsti, a jobbik fajtából való, mondja, és láthatóan elégedett magával. Miután meghúzom, könnybe lábadó szemmel adom tovább az üveget, és közben arra gondolok, hogy ha ez a jobbik, akkor vajon milyen lehet a rosszabbik pálinkája? De a többieknek ilyen aggályuk nincs. A flaska vándorútja befejeztével, némileg megszerényülve bújik vissza a zsákba.

Közben Laci rövid kupaktanácsot tart. Két helybélivel az útvonalról egyeztet.

 - Sok eső esett. Muszáj lesz kerülővel menni, mert a Ludasi út melletti dűlők némelyike még gyalog sem járható. Majd kilépünk. A tanyákon tengődő öregekhez minden képen el kell jutnunk. – teszi hozzá. Aztán kerül-fordul, és egy papírdobozt tesz elénk, amiből a már áhított forró veknik kerülnek elő, meg füstölt kolbász. Még be kell vásárolni, ezért a reggelit menet közben, a falu boltja felé lépdelve, kézből fogyasztjuk el. Laci – aki egyben az akció szervezője és a Szövetség helyi vezetője - két másik parasztemberrel eltűnik a csörömpölő üvegajtó mögött.

Június 3-án a magyarországi Kelebia helyi szervezetének vendégei leszünk

A Nemzeti Összetartozás Napja kapcsán civil szervezetünk a Magyarországon lévő Kelebiai Rákóczi Szövetségtől kapott meghívást.
A szervezők a helyi Művelődési Házban egy előadás megtartására invitáltak bennünket, amin kiemelten foglalkoznánk június 4-ével, a magyar nemzet több mint 90 éve tartó szétdaraboltságával, különös képen annak délvidéki következményeivel és vonatkozásaival, az új nemzetpolitikai eredmények ismertetésével, valamint az összmagyar kérdések taglalásával.

A mi Kálváriánk

 A vetítéssel egybekötött előadást egyrészt történelmi visszapillantás és a jelen helyzet értékelése lesz. Különösen számítunk a helyi oktatási intézményekből érkező fiatalok jelenlétére.
Az ismeretterjesztő jelleg mellett viszont felcsendülnek majd délvidéki vonatkozású irodalmi- és dalbetétek.
Az eseményről hamarosan bővebben, képekkel illusztrálva beszámolunk!

Dr. Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök a Szövetségünk vendége lesz!

Június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napján velünk osztja meg gondolatait  a népszerű egyházi vezető!

Dr. Kiss-Rigó László, szeged-csanádi megyéspüspök

Magyarkanizsán, elfogadva a Rákóczi Szövetség Kispiaci HSz meghívását, a Szent Őrangyalok plébániatemplomban szerdán este 18,00 órakor szentmisét szolgáltat és alkalmi beszédet mond a közkedvelt, nemzeti elkötelezettségét mindig fennen vállaló püspök atya.
A trianoni traumát meghaladó, a Kárpát-medencei magyarság összetartozását erősíteni hivatott rendezvényre a szervezők várnak minden jó szándékú embert!
Külön kérjük azokat, akik megtisztelnek jelenlétükkel bennünket - minden kedves érdeklődő hozzon magával egy-egy szál gyertyát, hogy a közös emlékezés lángja beragyoghassa a kanizsai Nagytemplom pazar, barokk díszítésű belsejét, és a lelkünk is díszbe öltözhessen.

A legfrissebb:

A jeles alkalomból a magyarországi Echo Tv is Magyarkanizsára látogat és a rendezvényről kiemelten fognak tudósítani!

"Mert a nemzet - egy! A vállalás - közös! 
És a jövő a szívünkben, hitünk a lelkünkben, erősségünk pedig a Jóistenbe vetett bizalomban van!"

HATÁRESET - aktuális kommentárunk

Egy 66 éves szerb nyugdíjasnak az árvíz miatt kellett elhagynia az otthonát, mindene elúszott. Bécsbe igyekezett a fiához, de a röszkei átkelőn leszállították a buszról, mert nem volt nála elég készpénz, hogy belépjen az Unió területére. A férfi három órát töltött még halála előtt az erre a célra fenntartott szobában, majd elhunyt, szívrohamot kapott – állítja hétfői cikkében a szerb Blic.

Részvétem a családnak!

A szerb és a magyar világhálón az eset kapcsán leírt cikkre megannyi hozzászólás született. Elképzelhető, hogy a szűkszavú hírre a szerb közvélemény zöme miként reagált…

Ami viszont érdekes, hogy a magyar részről érkező megjegyzések mintha egybecsengenének a kárvallott fél panaszaival. Bizonyos fokig egyet tudok érteni velük. A magyarországi határőrök, vámszervek gorombasága, olykor cinizmusa valóban legendás. Állításom igazolására megannyi személyes élményt sorolhatnék, de most nem lamentálni akarok. Régen is írtam már erről: az országba belépő idegennek a szolgálatban lévők lennének az első véleményformálói, akik alapján megítélik a többi magyar embert. Ezt játsszák el, félek, nap mint nap... Nesze neked, magyar turizmus.

Persze, hogy a határon dolgozók többsége azért nem ilyen. Mostanában többnyire udvariasak, kimértek, teszik a dolgukat: pont ezért föl se tűnik a munkájuk, magatartásuk - és így a jó. Szakmájuk az ellenőrzés, ami sosem lehet üdítő a várakozásra ítélt határátlépőnek; de ha legalább szakszerű, korrekt bánásmódot tapasztalunk (mert amaz is csak ember, egyenruhában), akkor tudomásul vesszük ami szabály, oszt jó napot!
Viszont egy-két túlbuzgó szerv miatt most kollektíve a magyarság lett undok, szőrösszívű féregnek beállítva, hiába mentenek az árvízben a mieink is! Olvasva a szerb lapok vonatkozó reagálásait - finoman szólva kapjuk az ilyen-olyan jelzőket. A szerb társadalom elkeseredett a gazdasági helyzet miatt, amire itt az árvízi katasztrófa, és az emberek most tapasztalják, mennyire magukra vannak hagyatva. Az országot megrendítette az ár, de még inkább az a tudat, hogy a viszonylagos biztonságérzet látványosan összeomlott. Semmi nem úgy működik, ahogy kéne. Leírták azt is: a múltkori magyarországi árvíz levezénylése illene, hogy példaként lebegjen Belgrád szeme előtt.
Erre föl most a bajban, tetézve a csüggedést, haragra sikerült ingerelni még azokat a szerbeket is, akik amúgy soha semmi rosszat nem gondoltak volna rólunk, magyarokról. Megy a szerb oldalon a hangulatkeltés.
És megint kiken fog csattanni az a bizonyos ostor?
A délvidéki magyarokon.
Rajtunk, szokás szerint.
Még egyszer hangsúlyozom: távol álljon tőlem, hogy általánosítsak!
Mindazonáltal igaz - tapasztalatból tudom, sajnos -, hogy míg Szerbiában (és általában a Balkánon, a mentalitás miatt) sokkal lazább a hatóságok viszonyulása OLYKOR, és nem mindig, addig Magyarországon a kínos pedantéria, a bürokratikus tili-tologatás dívik, ahol egy elvétett rubrikára, az anyád lánykori nevének szerintük nem megfelelő igazolására, amolyan formájú pecsét hiányára, aláírás olvashatatlanságára etc. hivatkozva szakmányban kapsz agyérgörcsöt a hivatalokban. Aki például töltött már ki magyar hivatalos okmányokhoz való igénylést, netán adóbevallást, annak van némi fogalma arról, mi fán terem a hasított szőrszál. 
Én elhiszem, hogy a határon elhunyt öregembernek nem volt elegendő pénze. Azt is megértem, hogy ilyenkor az előírás szerint kell eljárni: vissza kell fordítani, megtagadni tőle a határátlépést. Lehet hivatkozni Schengenre, az európai széplelkű törvényekre. Európai Tutijó –  hej, az is megérne egy misét…
Na de most jön, amit viszont nem értek.

A kispaci Szövetség és a Magyar Kanizsai Műhely májusi rendezvénye!

Nosztalgiázó diavetítés volt a Dobó Tihamér Képtárban. Archív fotókon a hajdani szépséget és értékeket csodálhattuk.

A közelmúltban Vácon járva azon hüledeztem, hogy majdnem minden házon, középületen emléktábla jelzi ki lakott ott, melyik híresség a szülöttje. Mennyi ikonikus váci lakos volt! 
Az ottani városvédelmet nem tegnap kezdték. A 19. század végén már javában működtek a lelkes lokálpatrióták. Ténykedésük nyomát, az értékmentést mindez idáig látni lehet. 

Valóban megőrizték a település, az utcák, a közterek hangulatát. Mi több: munkájuk révén öntudatot plántáltak az utánuk jövő generációkba! Úgyhogy most több tízezernyi büszke váci ember hirdeti azt, hogy derék dolog lenni Visegráddal szemben, a Duna partján. Nagyon hiányzik a mi Kanizsánknak is ezafajta önérzet. Első lépésként kéne egy főépítész; aztán egy jó városrendezési-terv; még utána pedig egy civil szervezet, aki minden koron féltő gonddal arra fog törekedni, hogy ami kanizsai - az is maradjon. A jellegünk, a múltunk. Röviden: amiért érdemes és jó itt élnünk. De mivel nem mi fújjuk a passzátszelet, mert minden sorsunkat érintő kérdésben Belgrád dönt rólunk – legtöbbször a megkérdezésünk nélkül, mintha ott jobban tudnák, mi kell minekünk -, ezért a valóban hatékony városvédelem helyett kénytelenek vagyunk megmaradni a jelképes gesztusok szintjén. Féltve gyűjtjük, őrizgetjük a szülőföldünk múltjáról készült fényképeinket. A családi fotók mellett ereklyeként vigyázunk a hajdani utcarészleteket, házsorainkat, rég lepusztított középületeinket ábrázoló fotókra. Van, aki a gyűjteményét digitalizálja, és közkinccsé teszi.

Ilyen lelkes ember Szögi István – Csifusz is, akinek - immáron félezres - régi kanizsai képekből álló albumát, egy népszerű közösségi portálon bárki érdeklődő megtekintheti. Az ő példája adta az ötletet, hogy egy előadás-sorozat keretén belül beszélgessünk szülővárosunk múltjáról. Szakember-helytörténész mondja el véleményét a képekről. Mindeközben pedig idézzük fel versekkel, irodalmi betétekkel Magyarkanizsa hangulatát, szellemét. Csütörtökön este Valkay Zoltán építész kommentálásával mintegy száz válogatott fotót nézhettek meg az érdeklődők: kanizsai képeslapokat, zsánerképeket, a sokat emlegetett Koncz-hagyaték egyes elemeit, a tiszai porondokat, a népkertet fénykorában, a már letűnt kubikus-világ dokumentumképeit, csak úgy, mint az eddig sosem látott utcai pillanatfelvételeket, kordokumentumokat. Mindezt helytörténettel, épített múltunk ismertetőjével taglalva, hasznos ismeretterjesző előadás keretében. A térben és időben való utazást Pósa Károly közíró a verseivel, vonatkozó írásainak részleteit felolvasva tette meghittebbé, hangulatosabbá.

A rendezvényen felvetődött egy elképzelés. Olyan központ megalakítását kéne létrehozni, ahová bárki bevihetné régi, a közösségünkre, Kanizsára vonatkozó fényképeit, hogy azokat helyben beszkennelve-lemásolva digitális formában tárolni lehessen. Így megalakulhatna egy több ezer fotóból álló archívum, ami a világhálón rendszerezetten a nagyközönség rendelkezésére állhatna. Nem új találmányról lenne szó: Martonoson már évek óta szépen működik egy ilyen hagyományápoló egyesület. Nagyszerű modelljüket csak át kéne venni.

Mi kell mindehhez? Egy kis népszerűsítés; egy szkenner, számítógép; meg semmi más, pusztán akarat, hogy az utolsó utáni pillanatban is menteni lehessen, ami még menthető.

Az est szervezői, a kispiaci Rákóczi Szövetség és a Magyar Kanizsai Műhely pont abban bízik, hogy a kanizsaiak nosztalgiai iránti vágya nem marad meg csupán a múlt utáni sóhajtozásnál, hanem a jó szándékú kezdeményezést felkarolva tettekkel tudjuk majd igazolni - szülővárosunk szellemét nem hagyjuk palackba dugaszolva elsírni.

Rajtunk múlik ugyanis, hogy azt a bizonyos szellemet, erőt, öntudatot ki tudjuk-e szabadítani?

NEVES POLITOLÓGUS VOLT A SZÖVETSÉG VENDÉGE

Tóth Gy. László Magyarkanizsán járt

Pénteken este a Művészetek Háza kisszínpadán a kispiaci Rákóczi Szövetség szervezésében Tóth Gy. László volt a magyarkanizsai publikum vendégelőadója. A leginkább az Echo Televízióból ismert politológus, szakkommentátor először látogatott el a Délvidékre, ezért külön megköszönte a szervezőknek, hogy biztosítottak neki lehetőséget, a vajdasági közönség előtt megmutatkozni.

A neves szakember nem egyedül érkezett: két fiatalabb ismerőse is elkísérte: a magyar közszolgálati rádióból, illetve az egyetemen kutató szakos kollégája volt kíváncsi mindarra, amit Magyarkanizsa, és környéke jelent mostanában a határon túli közösség életében.

A vendégek a délutánt az ismerkedésnek szánták.

A színpadon az előadó

 A helyi - pontosabban a balkáni, szerb - specialitásokkal bőven ellátott ebéd elköltése után a központ bejárása, nevezetességeink megtekintése volt a szándékuk. A helytörténeti ismertetővel kísért városnézés a Tisza-parton folytatódott, ahol a természeti szépségek mellett felkeresték, és tiszteletüket tették az 1944-ben kivégzett ártatlan magyar áldozatok emléke előtt is. 

A szomorú múltidézés mellett a magyarországi vendégeket leginkább az érdekelte, miként látják a házigazdák Szerbia esélyeit, majdani tagfölvételét az Európa Unióban; hogy áll most a balkáni nemzetpolitika; mi van a „magyarverésekkel”; hatékonyan működik-e a belgrádi kormány gazdaságpolitikája; a Koszovó kérdéskör éppen melyik szakaszában áll; és minderre a délvidéki magyar politikum milyen válaszokat tud megfogalmazni? 

Magyarán, arra voltak kíváncsiak, hogy mi, akik itt élünk, tapasztalataink révén milyen véleményt formálunk – egyáltalán merünk-e véleményt mondani? - a bennünket körülvevő, környezetünket alakító problémákról, van-e legalább kínálkozó részleges megoldás, cselekvő erő, akarat, hogy a határon túli közösség déli része a ránk váró években, évtizedekben is nagy biztonsággal megőrizhesse önazonosság-tudatát. Az őszinte kérdések hasonló módon nyílt válaszokat eredményeztek, és ezért jó szívvel elmondhatjuk, hogy Tóth Gy. László és kísérete révén nem csak nyílt szellemű, sorsunkat jobbítani szándékozó szakembereket ismerhettünk meg, hanem igazi barátokat, akik szívügyüknek tekintik a Kárpát-medencei összmagyarság jövőjének alakulását.

A könyvbemutatóval egybekötött előadás hat órakor kezdődött. Pósa Károly, a házigazdák nevében köszöntötte a vendéget és a közönséget, majd felvezető szövegében utalt arra, hogy mennyire meg kell becsülnünk azokat az embereket, akik saját erőből, önfeláldozóan hajlandóak segíteni más, tőlük messzebbre szakadt, és időnként mostoha körülmények között élő nemzettestvéreiknek. 

Ebben a minőségben Tóth Gy. László és munkatársai jelesre vizsgáztak, hisz minden ellenszolgáltatás nélkül, önzetlen módon, első szóra vállalták a meghívást. 

A későbbiekben a résztvevő közönség azt is megtapasztalhatta, hogy a jó hírű politológus nem cáfol rá szakértői nagyságára sem: a bő egy órás előadásának minden percében érdekfeszítő tudott lenni, és ugyanolyan pontos diagnózist festett a világban uralkodó események összefüggéseiről, mint azt a tévénézők tőle már megszokhatták. 

Az est legizgalmasabb része mégis a második részben volt, amikor a kanizsai közönség személyre szabott, föltett kérdéseit válaszolta meg Tót Gy. László. 

Megtelt a nézőtér

Köntörfalazás nélkül kimondta véleményét úgy az ukrán válságról, mint a közelmúltban történt magyarországi választások földcsuszamlás-szerű eredményéről. Mindeközben azt sem rejtette véka alá, hogy Európában a dolgok messze nem úgy haladnak, ahogy azt nekünk ígérték, vagy ahogy mostanában láttatni szeretnék.

A rendezvény a szerző könyveinek a dedikálásával ért véget. Ritkán hall a kanizsai ember ennyi őszinte szót, tömény látleletet közéletünkről. Orbán Viktornak hét évig volt főtanácsadója a hozzánk jó szándékkal látogató szakember. 

Az írott, és az elektronikus médiánknak az ingerküszöbét mégsem ütötte meg Tóth Gy. László előadása. Több mint félszáz itteniét viszont igen, akik egy élménnyel, tartalmas esttel lettek gazdagabbak. És egy ígérettel, hogy a jövőben – egy újbóli alkalommal - ismét számíthatunk rá. Már: akiket érdekel ő, meg úgy általában a sorsunk.